„Betegen, de boldogan nevelem őket” – interjú dr. Egervári Erzsébet transzfuziológus szakorvossal

Színes virágos nadrágban, rózsaszín cipőben és hatalmas karkötőben indulok a mai találkozóra. Amikor interjúalanyom, Dr. Egervári Erzsébet optimista csivitelő hangja reggel megerősítette az időpontot és a helyszínt, eldöntöttem, összeöltözöm vele. El kell ismerni, igaza van, sokkal vidámabban indult az élénk színű, mintás szerelésben az én napom is. A fiatal transzfuziológus szakorvos mindig virágos, színes ruhákba öltözik; a mosolya mellett pedig az ügyesen megválasztott kiegészítők teszik fel az I-re a pontot. Nőiessége mutatkozik meg még a csinos, vékony, kisvirágos botjában is, amit a szklerozis multiplex kényszerített rá. 30 éves kora előtt jelentkezett a betegség, és – dacolva a sorssal – így is belevágott a karrierépítésbe és az anyaságba.   

fotó: Zákány Zita

A magyar habitus olyan, hogy igazán csak arról az emberről hiszik el, hogy beteg, és fordulnak nagyobb empátiával felé, aki elesett, akinek ott ülnek a táskák a szeme alatt, vagy a homlokára van írva az orvosi igazolás. Rólad, az optimizmust és erőt sugárzó megjelenéseddel, senki nem mondaná meg hogy cipelsz egy sorscsapásokkal teli puttonyt, ha nem lenne nálad ez a cuki virágos bot. Lázadsz?

(nevetünk) Még a második gyerek családba érkezése előtt is csak szürke, zöld, és egyszínű ruháim voltak, a hajamat pedig konzervatívan viseltem. Az első piros ruhámat a válásom után vettem meg. Elég lett abból, hogy másoknak akarok megfelelni. Azzal, hogy szembenéztem magammal, a világgal, és figyelni kezdtem a bennem lévő erős Istenhitre, elkezdtem vállalni azt, aki vagyok. Az ima és a hit mellett a természet erői, energiái azok, amikből töltekezem: örülök a nyíló virágnak, a harmatnak a hajnali fűszálon.  Igyekszem megélni a pillanatokat, és keresem is azokat: amikor a gyermekem rám mosolyog, vagy amikor valakit két kiflivel és egy kefirrel a tömött kosaram elé engedek a pénztárnál. Nagyon szeretek beszélgetni, segíteni, sütit sütni másnak, bekapcsolódni karitatív tevékenységekbe. Azáltal, hogy én másoknak adok – fizikailag és lelkileg – azáltal én sokkal több leszek.

A gyerekeidnek mióta adsz? Hány évesek, mikor kerültek a családodba?

Andris 9 és fél éves, 2010 tavaszán fogadtuk örökbe. Akkor már néhány éve diagnosztizált volt a szklerózis multiplexem. Dani pedig 2014 áprilisában került a családba. Ő most 5 éves óvodás. Nagyon gyorsan elrepült ez az idő a szépségével és a nehézségeivel együtt. Mert az anyaság bizony az utóbbiról is szól, amit nekem nagyon nehéz volt elfogadni. Azt hittem ugyanis, hogy anyának lenni egy boldog, gondtalan rózsaszín köd. És amikor jött valami nehézség – gyerekbetegség, iskolaválasztás – akkor azt hittem, hogy az én anyaságommal van baj. De rájöttem, mindannyian, akik gyereket nevelünk, szembesülünk ezekkel. Sokáig azt hittem, hogy szeretni a gyereket egyenlő azzal, hogy rajta csüngök, szórakoztatom, folyamatosan keresem a kedvét. Idő kellett, hogy felismerjem, a családban mindenkinek az a legjobb, ha megtanulok osztozni rajta. Hogy jusson belőle a másik szülőnek, a nagyszülőknek is. Így lesz kiegyensúlyozott mindenki. Meg kell tanulni elengedni magunk mellől őket. De ha arra van szüksége, hogy öt évesen az ölembe kucorodjon, akkor csak rá kell figyelni, akkor csak ő van. Ez töltekezés mindkettőnknek.

Andris elsőáldozása után

Az orvosi hivatás mellett néha nehéz lehet megoldani, hogy a figyelmedet azonnal a gyerekekre összpontosítsd, amikor azt ők igénylik. 

Amikor Andris kicsi volt, és a Vérellátóban dolgoztam vezetőként, egy nap megszámlálhatatlanul sokszor csengett a telefonom. A gyerek egy idő után megunta és a szőnyeg alá rejtette. Akkor mozdult meg bennem valami, és indult el a „work-life balance” átértékelése az életemben. A jeleket észre kell venni. Nehéz, de figyelmi kell és számba venni, majd összerakni, és megalkotni belőle a sorrendet. Sőt, azt is tudomásul kell venni, hogy nem döntünk mindig jól, de azok is mi vagyunk.

Te mit tanultál ezekből a jelekből?

Az egyik tanulság, hogy minél kisebb a gyerek, annál több energiát kell belefektetni a vele való kapcsolatba. A másik, hogy hinni kell az anyai megérzéseinkben. És az is nagyon fontos, hogy ha valamelyik döntésünk rosszul sült el, akkor sem szabad az önostorozás, hanem tanulni kell belőle. Ha felelősséggel döntünk, annak súlya van. De legyen mégis a mi döntésünk, a szülőké. Ne várjunk külső megerősítést, vagy legalábbis ne az alapján cselekedjünk, hiszen ez a mi családunk élete.

Már akkor is dacoltál a külső véleménnyel, amikor a betegséged tudatában meghoztad azt a döntést, hogy örökbefogadás által anya váljon belőled?

Nem.

Tehát ezt a döntést úgy hoztad, hoztátok meg a férjeddel, hogy pozitív visszajelzést kaptál a környezetedtől?

Nem. Inkább nem mondtam meg nekik. Nem akartam konfliktusba kerülni, mert tudtam, hogy mindenkinek más lenne a véleménye.

Miért voltál biztos a döntésedben?

Annyira szerettem volna adni, és anyává válni. Nyilván mindenkinek megvan a saját édesanyjához fűződő viszonya, tapasztalata, és ez alapján van egy képe az anyaságról. Én is szerettem volna ebből átadni, vagy éppen máshogy adni. Erre abban az élethelyzetben csak az örökbefogadás adott lehetőséget.

Pedig akkor karriered csúcsán voltál. És az oda vezető út nem volt éppen egyenes; keményen megdolgoztál a szakmai elismerésért.

Mikor elvégeztük az egyetemet, a férjem Miskolcon kapott állást a tüdőosztályon, én pedig még szigorlóként itt végeztem a gyakorlatomat a hematológián. Az orvosgarzonban laktunk. 18 éves voltam, amikor egy pár lettünk; úgymond együtt nőttünk fel. Teljes volt az összhang, amiben benne volt az is, hogy mindketten az orvoslásra esküdtünk fel.

Én hivatást is azzal a céllal választottam, hogy megmentsem a világot. Bár a felnőtt- és gyerekhematológiát is megcéloztam, de osztályos orvosként olyan kompromisszumokat kellett volna kötnöm, ami nem én voltam: feleslegesen hazudni az embereknek – mert azt akarják hallani–, vagy háláért cserébe. Aztán még rezidensként elvégeztem a hospice alapképzést, és jártam dolgozni a Hospice Házba, meg otthoni ápolást is vállaltam. De a fájdalomcsillapítás a 2000-es évek végén még nem járt azon a szinten, mint ma. A kínnal pedig nem bírtam minden nap szembesülni, felőrölt. Az első hely, ahova ezután elszegődtem, a Vérellátó volt. 11 évig voltam ott, nagyon szerettem.

Miután leszakvizsgáztam, a magam vehemens öntudatával – külföldi szakirodalmakra hivatkozva – meg akartam változtatni a szakma írott és íratlan szabályait, pl. a véradásszervezést. Kos vagyok. Az akkori főigazgató elküldött Hollandiába egy uniós projektre, ahol a véradásszervezésről nagyon sokat tanultam. Azt szerettem volna itthon megvalósítani a gyakorlatban. Szép eredményeket tudtunk felmutatni. De a hazai szabályokhoz mereven ragaszkodó helyi vezetés nem feltétlenül nézte jó szemmel. Akkor jött egy lehetőség: Egerben felajánlották a Vérellátó Szolgálat Heves megyei vezetését. A család is támogatott, és a svájci frankos hitelre vásárol ház miatt is volt rajtam egy nyomás. Dilemmázás után elvállaltam a vezető pozíciót. Nehéz volt. Minden reggel két felé indultunk: a férjem ment rendelni Sárospatakra, én pedig Egerbe.

Akkor már terveztétek a családalapítást, a gyermekvállalást?

Úgy vállaltam el a vezetést, hogy az OVSZ tudta, hogy nekem folyamatban van az adoptálási kérelmem. Nagyon szerettünk volna örökbe fogadni egy gyermeket, és nem akartam, hogy a pozíció ebben akadály legyen.  Olyan 7 hónap után csörrent meg az a bizonyos telefon, éppen egy országos értekezleten ültem a Vérellátó Szolgálat Központjában. 2 és fél éve vártam ezt a hívást, mégis összerezdültem, amikor azt mondták, hogy van egy 4 hónapos kisfiú, aki családra vár. Az érzésre nem lehet felkészülni, sem elmondani. Lefagytam. Kavarogtak a gondolatok. : „Mit is kellene éreznem? Húha! Miért pont most? Miért pont fiú? Mikor találkozhatunk? Másnap. Húha. Erre vártam… Mit mondjak a munkahelyen? Ígéretet tettem, felelős vagyok a munkámért. Mit fognak szólni? Ki fog helyettesíteni?”

Felszálltál egy komoly érzelmi hullámvasútra.  

Igen. Robogott alattam ez a gyorsvonat. Már másnap, péntek kora reggel majd 100 km-t autóztunk egy kis zempléni falu felé. Lassan telt az út, zavaromban sok mindenről fecsegtem, közben nagyon szorongtam. „Milyen érzés lesz? Harsonaszó, harangcsengés? Mindent elsöprő boldogságérzés?” Az emberekben, így bennem is, él egy kép az anyaságról. Addigra számos kismama újságot átböngésztem én is, jártunk örökbefogadó tanfolyamra, és azt gondoltam, hogy az érzés azonnal, első pillantásra beköltözik a szívembe, és szólnak majd a harangok a lelkemben.
A házba lépve a nevelőanya boldogságtól és büszkeségtől sugárzó arccal odavezetett egy számomra hatalmasnak tűnő, babakocsit kitöltő, kopasz, mélyen alvó, félig nyitott szemű, tátott szájú falfehér csecsemőhöz.
A gyerekre egy fél pillantást vetettem, aztán tíz percre kimenekültem a mosdóba. Hideg vízzel pocsoltam az arcomat, igyekeztem mély levegővételekkel nyugtatni magam. Nem hittem el, hogy azt érzem: meg akarok futamodni. Peregtek a kérdések: „Hol a csengő? Miért nincs harsonaszó? Velem van a probléma?”
Mire kiértem, a baba ébren volt, és a nevelőanya a kezembe nyomta. Andris rám nézett. Hatalmas mélykék szemét az enyémbe fúrta, és megnézett magának. Nem én őt, inkább ő engem. Tekintete egy végtelenül távolba révedő, bölcs öregember tekintete volt, benne megannyi kérdés felém:
„Ki vagy Te? Hozzám jöttél? Rád vártam?” Abban a pillanatban egy százezer érzésből álló mély összetartozás vette kezdetet, ezt ma már biztosan tudom. Akkor mégsem volt még bizonyosság. Megéreztem, hogy az anyaság nem csak jó, nem egy rózsaszín köd, hanem félelem, aggódás, bizonytalanság, fájdalom. Megijedtem.

Szeretek sütni, és karitatív munkát vállalni.

Mi erősített meg?

Andris nevelőszülője egy nagycsaládos édesanya. Hihetetlen bölcsességgel, intelligenciával bíró, tanult asszony. Nagyon szerette volna, ha Andis igazi, érző szülőket kap. Nagyon támogatott minden bizonytalanságom mellett. Volt két napunk eldönteni, fogunk-e találkozni még. Mert ezt így kell, így szokták.

Azon a hétvégén elsírtam minden könnyemet, amit addig tartogattam. A saját bizonytalanságom, negatív érzelmem indította bennem a lavinát: „Rosszul csinálok valamit? Mi ez, amit érzek? És hiba az elvárt érzés hiánya? Normális ez?” Senki nem mondta, hogy a dilemmám teljesen normális.

Aztán megszületett a közös döntés. Életem legfontosabb támogatását kaptam a páromtól, belevágunk. Közös úton indultunk az ismeretlenbe.

Hogyan fogadták a döntésedet munkahelyeden?

Támogatólag. Június 3-án kora hajnalban elindultam a munkahelyemre. Az utolsó munkanapba belezsúfoltam az átadás-átvételt az utódommal, TV interjút adtam egy projekttel kapcsolatban, búcsúzkodtam. Hazaérve indultunk a nevelőszülőkhöz, hogy a fiunk már új otthonában, velünk tölthesse az éjszakát. A sebtében, pár nap alatt beszerzett gyerekruhák mosás és száradás alatt voltak. A volt dolgozószobában a földről a friss festés után odaszáradt festéket az szomszédom súrolta, és édesapám a kiságyat szerelte, amíg mi úton voltunk, hogy ne csússzunk az éjszakába.

Hogy teltek az első napok?

Hazaérve csak néztünk egymásra a férjemmel: „Most mit is csináljuk?” Egy nap alatt a munkahelyi pörgős, határozott középkáderből gyötrődő bizonytalan anyuka lettem. Amikor a legnagyobb bezárkózás, elmélyülés kellett volna, akkor mi a hivatalokba rohantunk, gyerekorvoshoz. Az idilli kismamaújságok cikkein edződött egóm, rendesen megtépázódott: „Jó így? Elég jó?” Mindenki tanácsolt, megjegyzett, véleményezett valamit: Rosszul telnek az éjszakák? Ha már a szüléssel nem szenvedtél, és készen kaptad, legalább ennyi jusson neked is. Volt, aki rengeteget adott azzal, amikor elmesélte, hogy több gyermeket szült, és harangcsilingelés nélkül fogadta a kis, aranyos “idegeneket” a mellkasára. Ez segített át a holtponton… Majd lassan belerázódtam én is. A hétköznapok rutinjában, szép lassan, a fiam segítségével anyává váltam. Megszoktam, megszerettem az illatát.
Mert a gyermek és az anya nem minden esetben egy pillanatban, egyszerre születik. Van, hogy egy folyamat része. Többhónapnyi méhen kívüli fejlődéssel és vajúdással.
És minél többet várunk rá, annál mélyebb és szívbemarkolóbb érzés.

Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett? Természetes úton nem lehetett vagy nem akartad, nem merted a betegség miatt vállalni?

Szklerozis multiplexesek szoktak szülni. De én nem mertem vállalni. Más nagyon hamar meghoz egy döntést az én helyzetemben is, mert olyan erős benne a gyermekszülés utáni vágy. Bár érzelmi ember vagyok, ebben tudtam tudatos döntést hozni.

Te vagy az első értelmiségi a családodban?

2018 karácsonyára készülve. (fotó: Zákány Zita)

Édesapám asztalos, édesanyám közgazdasági középiskolát végzett. Egy szem gyerekük voltam, de ők sem hitték el, hogy meg tudom valósítani az álmomat. Amikor elsőre felvettek egyetemre, akkor a kis falumban vádak érték a szüleimet, hogy pénzzel intézték el. Egy életen át végigkísér a gyerekkoromban szerzett önbizalomhiány. De most már legalább tudom értékelni azt, amit elértem, és boldog emberként járom végig az utamat a nehézségek ellenére. Az emberek hajlamosak kergetni a boldogságot, célokat tűznek ki ennek érdekében. De nem az a boldogság, amikor elérik azt, hanem amíg eljutnak odáig; amíg megpróbálják megtartani. Megtartani a csapások ellenére is. Ezt kellett nekem is tudatosítani a betegségem és a munkahelyi útkeresésem ellenére is. Én is befekhetnék a betegágyba sajnálni magam, várni, hogy még rosszabb legyen, és nem tenni azért semmit, hogy jobb legyen. De nem érdemes. Miért tagadjam meg magamtól azt, amire még vágyom? Megélni a gyermekeimmel, a szüleimmel, a családommal, vagy a barátaimmal az élet csodáit, a pillanatokat, a nevetéseket, a kirándulásokat, a találkozásokat.

Pedig mért a sors rád eleget ahhoz, hogy elfáradj, belefáradj. Egy karrierépítés csúcsán, az otthonteremtés és gyermekvállalás után súlyos betegségekkel és válással kellett szembenézned…. De mindig felálltál.

Nem tragédiaként fogom fel. Az emberi élet olyan rétegeit és mélységeit tapasztalom meg, amit a boldog tudatlanságban nem. A történések nem csak elvesznek, meg is erősítenek. Emellett hiszek az emberekben és ez sokat hozzátesz a lelkemhez.

Hogy élted meg, amikor rájöttél, hogy az anyaság beköszöntével el kell engedned a megyei Vérellátó vezetői pozícióját?

Amikor fél éves volt a kis Andris, a főigazgató jelezte, hogy szeretné, ha visszamennék dolgozni, de nem Egerbe, hanem Miskolcra. Akkor éppen megoldatlan volt a Miskolci Vérellátó vezetése. Rajtam volt a nyomás, meg akartam felelni a munkahelyen, és azt éreztem, tartozom azzal, hogy visszamegyek, amikor úgy érzik, hogy szükség van rám. 14 hónaposan bölcsibe került Andris, amit azóta is bánok: beáldoztam hónapokat a munkára, holott a kicsi mellett lett volna száz százalékban a helyem, legalább két éves koráig. De ismerve magam, hogy igényem van a társaságra és szeretem a szakmámat, így döntöttem. Ma már a részmunkaidőt választanám abban a helyzetben.

Az alig egy éves gyerek mellől teljes munkaidőben Vérellátót vezettem, és a férjem daganatos betegségét is levezényeltem. De ez sok volt, főként érzelmileg, és az állapotom romlani kezdett. Ekkor kezdtünk eltávolodni a férjemmel egymástól. Nem azt az életet éltük, amiről álmodtunk, amit szerettünk volna. Azt hittük megbeszéljük, de a legbelső vágyainkat nem mertük kitárni. Ebben az időben mindenki azt hitte, hogy én egy karrierista nő vagyok – és én ennek a téves elvárásnak akartam megfelelni –, közben pedig csak arról álmodoztam, hogy otthon legyek a gyerekkel, és családanyaként éljem a mindennapokat.

De ez még mindig csak egy rövid szünet volt, és nem feladása a karrierépítésnek, ugye?

Andris habitusából láttam, hogy szüksége van testvérre. Olyan másfél éves volt, amikor ezt a fejembe vettem. Beadtuk a kérvényt, de szüneteltetni kellett a férjem betegsége és az én állapotom miatt. Az első kezelés után mélyponton voltam lelkileg. Az erős, akaratos énem nehezen élte meg, hogy nem vagyok ura a testemnek, nem tudok járni, szédülök, gyenge vagyok. Így utólag szerencseként élem meg, hogy a férjem vette a telefont, amiben értesítettek minket, hogy van egy tündéri 3 hetes kisfiú a kórházban, aki ránk vár. Ő volt Dani. Erőt adott a felépüléshez. Az első pillanatban szikra gyúlt köztünk. Vele lett teljes minden, bár a családba érkezése egy újabb lemondással járt számomra. Annyira erős bennem a hivatástudat, hogy még akkor sem tudatosítottam magamba, hogy az anyaság sokkal inkább az én utam, mint a karrierépítés. Tanulva a korábbiakból, tudtam, hogy Danival már hosszabb időre maradok otthon. Másfél éves korában került bölcsődébe. Akkor úgy éreztem, hogy a két gyerek és a betegség mellett szükségem van erre. És akkor új nehézségek kopogtattak: édesanyám és a férjem újbóli betegsége. Akkor már nem a Vérellátóba mentem, hanem a megyei kórház laborjába orvosként, nem vezetőként.

Megértették a kollégák és a család, hogy feladod a vezetőséget?

Van az ember életében az a helyzet, amikor kompromisszumot kell kötni a boldogsága érdekében. Tudatosítanom kellett – a maximalista személyiségemmel –, hogy nem lehetek egyszerre mindenben jó. Anyaként, a szüleim gyerekekeként, feleségként, orvosként, vezetőként. Mert mindegyik egész embert kíván. A mai napig erre a döntésemre vagyok a legbüszkébb, hogy ezt meg tudtam hozni.

Még sincs happy end…

Az első karácsony hármasban, az első színes ruha. 2017 nem volt könnyű év Betti családja számára. Fotó: Zákány Zita

Romlott az állapotom. A férjemmel pedig egyre jobban távolodtunk. Úgy döntött, hogy új életet kezd valaki más oldalán, több mint 20 év után.

Tisztában vagy azzal, hogy az élethez való hozzáállásoddal erőt adsz az embereknek, akik ismerik a történetedet?

Egy örök nyüzsgő, supporter (szerk.: támogató) Teréz anya vagyok, ami ellen nem mehetek. De nem ilyen mindenki, és nem is szabad magunkra erőszakolni más karakterét. Viszont amióta jobban megnyílva hangot adok a világlátásomnak, azóta kapok olyan visszajelzést, hogy ezzel az őszinteségemmel adtam is a környezetemnek. Most már merek írni, és beszélni az életemről.

Amikor az interneten tájékozódni akartam az engem érintő kérdésekről – örökbefogadásról vagy a sclerosis multiplexről –, mindig csak pozitív oldalakat találtam. És ez félrevisz, félrevezet: a kérdéseket, kétségeket fel sem meri tenni az olvasó, mert úgy érzi ő a különc. Én azt tartanám hiánypótlónak a különböző fórumokon, hogy őszintén vállalt történeteket, élethelyzetek olvassunk ott. Nem kell félni a valóságtól, fel kell készülni rá.

 

Nem is olyan régen, a Csillagpont rádióban adott interjúdban arról beszéltél az örökbefogadásotok kapcsán, hogy az élet hoz váratlan helyzeteket – balesetet, gyors lefolyású halálos betegséget –, és árván, félárván maradnak gyerekek, míg ti tudtátok azt, hogy mivel kell szembe nézni, és hogy addig is biztonságot és szeretetet akartok adni ezeknek a fiúknak, akiknek a jövője egyébként kiszámíthatatlan.

A félelem igazán akkor költözött belém, amikor arról hoztam döntést, hogy Andrisnak legyen egy testvére. Abban az időben romlott a betegségem, és kezelésekre is jártam. De éreztem, hogy a gyermekemnek a személyiségéből adódóan szüksége van egy gyerektársra, testvérre. Azzal is számolnom kellett, hogy ha velem, vagy a férjemmel valami történik, akkor egyedül hagyom őt az életben. Nekem sincs nagy családom, nincs testvérem, és bizony sokszor jó lenne egy bajtárs az élet viharában. Tehát Dani családba jövetelének ez is oka volt.

A nehézségek ellenére is hittél abban, hogy „a legtöbb, mit adhatsz a gyermekednek, az egy testvér”, és ebben megerősített a saját életed, de kicsit elbizonytalanított a betegséged – ha jól értem.

Az az ÉLET, amit most élek. A gyerekeim és én is társasági emberek vagyunk, imádjuk, ha vannak körülöttünk szerető emberek. Sokszor a felnőtt környezetem meg is sajnál, mondván: van neked elég bajod, sok lesz, ha még 2-3-4 gyereket elhívsz vendégségbe. Pedig számomra ilyen az ideális délután. Sütök, főzök nekik, majd a legnagyobb zsivajban nekiállok vasalni. Amikor nagy család zúg körülöttem, sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb vagyok.

(szerző: Pongrácz Borbála)

 

X