Szülői minták egy 17 gyermekes családban felnőtt anya szemével

Kávét rendelünk, mellé krémes süteményt. Anyakényeztetés ez most, amikor végre időt tudtunk lopni magunknak erre a beszélgetésre így péntek kora délután. Lidivel – ma már Kohánné Victor Lidiával – négy évig jártunk együtt a Sárospataki Református Gimnáziumba. Az édesapja, Isti bácsi volt a hittantanárunk. A gimi mellett laktak, takaros házban. A háztartást Judit néni vezette, aki évente kétszer meginvitált az otthonukba minden osztályt, amelyikben férje, Isti bácsi oktatott. Vajas tekercset sütött, mellé teát kínált; makulátlan rend és tisztaság volt a házban, és egy-két apró unoka a nagyi gondjaira bízva. Az unokákból már akkor, 20 éve is sokat számlált a Victor család. Ahogy testvérből is volt jó sok Lidinek. Isti bácsi és Judit néni házasságából 17 gyermek született; Lidi volt az utolsó előtti. Jó tanuló, okos, szellemes lány, aki olykor begubózott a “csigaházába”, mert álmodozni volt kedve – lábán a térdig érő, mindenféle vidám színben játszó csíkos zoknijában.
Most is besandítok a cukrászda asztala alá: vajon azt is magán viseli még, ahogy a csibészes tekintetét? Nem. Konszolidált öltözetű, finom eleganciájú anyuka lett. Most aztán igazán kíváncsi vagyok, miben változott még. Ránézek a családi hívások fogadására élesített, asztalra kitett mobilra, és eszembe jut, hogyan zajlott az előző generációknál egy ilyen „ezer év után először találkozás”. De a mi generációnk már nem rántja elő a retikülből a kis fotóalbumot, inkább telefonon álmélkodunk egymás családi képein.

– Mutasd a telefonod,’s megmondom ki vagy! – nevetek, és a telefon felé bökök.
Vállaja a kihívást:
– Ez Juliska. A templomkertben készült a fotó vasárnap. Én az Istentiszteleten voltam bent, a gyerekek pedig

Péterrel, a férjemmel kihangosítva hallgatták a prédikációt, miközben Juliska a kutyát kényeztette. Nagyon szereti az állatokat – sorra húzza jobbra a képernyőn a fotósorozat darabjait. – Minden vasárnap megyünk

Borcsa és Juli

Istentiszteletre.
Ezen a fotón pedig az látható, hogy rendet raktam. Tipikus előtte-utána fotó. A nővéreimnek szoktam küldeni ilyesmiket, hadd csodálkozzanak, ahogy én is magamon, egy-egy ilyen eset után – nevet. – Itt Veronika pózol, kérte, „anya, fotózz le”. Ó, ezt a mókust pedig akkor fotóztam, amikor sétáltam haza a gyerekek ovijából. Itt pedig Juliska csimpaszkodik a lábamba, miközben hajat szárítok; rosszul ébredt, nekem pedig kapkodnom kellett, hogy mindenkit elkészítsek indulásra, beleértve magamat is. Ezek a csodák pedig Gazsó alkotásai. A tűzoltós éppen valami pályázatra készült.

A hat éves Gazsó igazán tehetséges. Fantáziáját rajzokon osztja meg a világgal. Meglepően magabiztosan kezeli a különböző technikákat. Lidiék néhány hónapja beíratták szakkörre is. Amíg Gazsó a képzőművészettel ismerkedik, Borcsa pedig hegedűórákat vesz a szomszédos városban, addig Lidi is megtartja az óráit. Fejlesztőpedagógus és logopédus Mezőkövesden.

– Tíz év után mentem vissza dolgozni, addig főállási anya voltam. Már vágytam vissza a munkába. Talán ezért is vállaltam túl magam, amikor beadtam a derekamat a 8 órás munkára. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez sok, ez mélyvíz. Nem jutott idő a háztartásra, a gyerekekre. Legalábbis nem annyi, amennyit megszoktam, amennyit szerettem volna.

Borcsa mesét olvas a kicsiknek

Elmaradtak a közös társasjátékozások, séták. Ha voltak is, jóval feszültebben az állandó rohanás nyomása alatt. Így kértem a főnökömet, hogy hadd lehessek részmunkaidős 4 órában. Most egy barátnőmmel osztjuk meg a feladatokat a munkahelyen. Így a családom és a terápiákra járó gyerekek is egy nyugodtabb, vidámabb, kiegyensúlyozottabb Lidit kapnak. Hát, még Péterem! – és újra felhangzik a szívből jövő, csilingelő nevetése. – Pesten a Látássérültek Iskolájában dolgoztam gyógypedagógusként. Más jellegű feladataim voltak a munkában, mint most. Így az új helyzet tanulást igényel, a gyerekek pedig logisztikát. Azonban tudom: Pesten összehangolni a család életét a munkahelyi feladatokkal, még nagyobb kihívást jelentett volna, mint itt vidéken, még akkor is ha jelenleg naponta ingázunk Bükkzsérc és Mezőkövesd között.

A rajzok után tyúkok tűnnek fel a telefon monitorán.
– Ezek a tyúkjaink. Péter mindig is szeretett volna haszonállatokat tartani, úgy, ahogy azt a nagyszüleinél látta. Informatikusként főleg ülőmunkát végez, ezért kikapcsolódást jelent az állatok körüli serte-perte. Juliska ebben partner, a kedvence Pippencs, a csibe.

Juli Pipiccsel

– Péter álma valósult meg, amikor leköltöztetek vidékre?
– Mindannyiunké. A most 10 éves Borcsa akkor volt három hónapos. A többiek, a most hét éves Gazsó, az öt éves Veronika és a három éves Juliska már itt születtek. Kórházban. Borcsánál még megadatott az otthon szülés csodája Geréb Ágnes mellett. Két éve pedig melléjük kaptuk „készen” a most tizenhét éves Enikőt. Majd ezt is elmesélem… – mondja, mert már látja, hogy készülök a szavába vágni.

– Otthon szültél? Biztonságban érezted magad?…vagy ez tradíció: anyukád is otthon, Hejcén szülte minden gyermekét?
– Édesanyám szülőotthonban és kórházban szült mind a tizenhétszer. Az otthonszülést a háborítatlansága miatt én szerettem volna. Illetve szerettük volna; mi, Péterrel. Nem mindenki értette meg a környezetünkben, de mivel a várandósságom komplikációmentes volt végig, a dúlámtól és a szülésznőmtől pedig mindenre kiterjedő, alapos felkészítést és megerősítést kaptam – ezt kellene minden kismamának –, bennem nem volt kétség, hogy végig tudjuk csinálni a babával együtt. Így akartam megélni a csodát.
Itt vidéken azonban nincs meg az otthonszülés folyamatának az a lehetősége, mint a fővárosban. A kórházi ellátórendszerre kellett támaszkodnom. De olyan szülészt, szülésznőt választottam, akik ismerték a történetemet és a körülményekhez képest a lehető legjobban biztosították a háborítatlanságot.

– Mi az Enikő története? Hogyan került a családotokba?

Az öt gyerekkel teljes a család

– Enikő a nevelt gyermekünk. Egyszer autóval tartottunk valahova és érkezett egy e-mail a telefonomra egy közös barátunktól: egy nehéz helyzetben lévő lánynak kerestek családot. Úgy éreztem, ez a levél kifejezetten minket szólít meg. Amikor szóba hoztam, kiderült, hogy Péter is megkapta már a levelet. Egymásra néztünk, és tudtuk, új családtaggal bővülünk. Így érkezett meg hozzánk Enikő, aki egy okos gimnazista lány, sorra nyeri az ösztöndíjakat. Persze kamasz, ennek minden eshetőségével, de nagyon őszinte. Hamarabb megtapasztaljuk a korosztály problémáit, minthogy a kicsik belenőnének abba.

– Végre egy közös fotóhoz értünk. Ő Péter?
– Ez a kép akkor készült, amikor Kaláka koncerten voltunk Péterrel kettesben. Mi anno a Kalákán jöttünk össze, így számunkra az 50. jubileumi koncertjük kihagyhatatlan volt. Józsi papa vigyázott a gyerekekre. Nemrég lett özvegy, miután anyósommal együtt leköltöztek utánunk Ráckeresztúrról Bükkzsérce. Ő egy univerzális nagyapa, nélküle nem is tudnánk így egyensúlyban tartani a család mindennapjait; hát még megélni a nagy romantikázásokat, a kalákázásokat, vagy a csütörtök estéket, amikor Péterrel táncolni megyünk.
– Táncolni? Kettesben?
– Néptáncolni. Kettesben – nevet. – Fél 8 kor kezdődik a faluházban. A kicsiknek ez késői időpont, Enikő pedig hétköznap a kollégiumban van Miskolcon. Vacsoráztatunk és fürdetünk mielőtt elmegyünk, az esti mesét és az altatást pedig megoldja Józsi papa. De ha kell, a többi teendőt is ellátja, hiszen például akár palacsintát is süt, ha a gyerekeknek a arra fáj a foguk; vagy ha betegek, akkor lázat csillapít, gyógyszerez, hogy mi dolgozhassunk. Szóval, a segítségével csütörtökönként is gondok nélkül indulunk a táncolni.
– Józsi papa főnyeremény! Ő a kulcsfigura a romantikus táncos estétekhez!
– Igen! – nevet – Annyira tudjuk élvezni a szabadságot, hogy sok esetben szét is ültetnek minket, vagy párcserét parancsolnak ránk, mert annyira vihogunk, hogy az már árt a tánctanulásnak. Ilyenkor újra tinik vagyunk lélekben.

– …és ezek a képek? Mi ez a luxus? Felhőkarcolók, hófehér Jaguár…
– Kuvaitban készültek. A kint élő nővéremet látogattam meg egy másik testvéremmel. Úgy gondoltam, most már vannak olyan nagyok a gyerekek, hogy gond nélkül ellesznek nélkülem apa és a nagypapa felügyelete mellett egy hétig. Az első napon nagyon élveztem, hogy egyedül alszom az ágyban, a vége felé pedig nagyon vártam, hogy megoszthassam velük azt a sok, izgalmas élményt, amit a másik kultúrából adódóan kaptam.
– Jó testvérek vagytok a nővéreiddel, bátyáiddal? A földrajzi távolságok ellenére is összetart a család?
– Nagyon élvezem a szoros kapcsolatot a testvéreimmel, és azt szeretném, hogy működjön ez a gyerekeim között is. A nagy korkülönbségek ellenére ez nálunk sem volt mindig így. Mostanra alakult ki, hogy mindannyian felnőttünk.
– Mit ad neked a nagy család, a 16 másik testvér most, hogy mindenki a saját útját járja?
– Nagyon sok nevelési módszert látok a testvéreim családjaiban, és nagyon sokat beszélgetünk is erről. Megosztjuk a tapasztalatokat. Ez egy nagyon jó reflexió is számomra. Nem vagyok egy ölelgetős típus. De amikor látom, hogy ez a testvéreim gyerekeinek milyen jól esik saját szüleiktől, akkor én is törekszem rá. Talán az előbbi példám abból adódik, hogy sokszor érzem úgy, hogy lelkileg szükségem van az egyedüllétre. Édesanyának erre nem sok lehetősége lett volna. Kész volt párhuzamosan gyereket nevelni és háztartás vezetni: beszéltünk hozzá, míg ő tette a dolgát – sütött-főzött, takarított. Amikor megkérdeztem tőle, hogy bírta annak idején ezt a 0-24-es szolgálatot, azt mondta rengeteget imádkozott. Nem csak egyedül, de édesapával együtt. A mai napig minden reggel közösen olvasnak bibliát, imádkoznak minden gyerekükért. Ez csak így működhetett. Ő a gondoskodásával fejezte ki a szeretetét, nem az abajgatással; és én ezt a mintát vettem át. De érzem, hogy folyamatosan nevelődök a szülői szerepemben – elsősorban a testvéreim ráhatására.
– Anyukádról él bennem egy olyan kép is, hogy szalad kis hátizsákkal az állomásra, mert éppen valamelyik testvérednek szüksége van rá a gyerekek körüli teendőben.
– Sok praktikus dolgot tanultam édesanyától. Hogyan kell egy háztartás vezetni gyorsan, fortélyokkal. Ha éppen nem tör rám a lustaság, akkor pikk-pakk rendbe rakom a helyiségeket, és akkor sem esek kétségbe, ha váratlanul bejelentkezik hozzánk egy baráti család vacsoraidőben. Bekapcsolom a turbógombot és végigpörgetem a teendőket.

– Hogyan tartható egyensúlyban a család élete?
– A fontossági sorrend a kulcs: elsőkén az ember legyen békességben Istennel. Akkor tud békességben lenni önmagával. A következő kiemelkedően fontos pillér, hogy a házastársával legyen szövetségben, egyetértésben. Csak ezek után jönnek a gyerekek. Ha gyerek a felnőttet bizonytalannak látja, ha a szülei között feszültség van, akkor hiába minden figyelem, szeretet, amit közvetítünk felé, nem fogja magát biztonságban érezni. Szóval ne a gyerek legyen az első! Nagyon fontos tényezője az életünknek, nagyon sok mindent teszünk érte, de előbbre való, hogy a házastársunkkal meglegyen a harmónia.

A habos latte és a krémes süti elfogyott a beszélgetés alatt. Lidi szavai miatt mégis vágyom még egy édességre. Ami nem más, mint Judit néni omlós vajas tekercse. Az sem baj, ha a családi recept alapján legközelebb Lidi süti meg nekem. Közben pedig két kovászkészítési praktikát is megoszthat velem: egyrészt amitől a süti, másrészt amitől a családi élet lesz könnyű, “laza”, omlós és édes. A süteménysütés praktikái mellett átadhatja nekem azokat a fortélyokat, amit az édesanyja az anyaságról, a családról tanított nekik, és amit generációk visznek tovább a Victor-családban. Hadd pakoljak még belőlük a saját “bölcsességtarisznyámba”!

(Pongrácz Borbála)

X